George R.R. Martin szószátyár regényfolyamát megszégyenítő bejegyzés-sorozatom ott hagytam abba, hogy soksok hónap hiábavaló várakozás után végre elkezdtük az első ütemet, és egy szerencsétlen almafa-kivágás miatt egy terveinktől teljesen eltérő helyen kezdtük az előszoba építését.

Ásás, alapozás, betonozás, ytongozás, majd mikor már álltak a falak és a tető is elkészült, adott volt a helyzet: előbb-utóbb át kell törni az eddig utcára néző, immáron az előszobába nyíló ablak alatti falat, hogy egy légtérbe kerülhessenek, és rendeltetésszerűen lehessen használni az új bejáratot (jussunk be a házba, például). Magyarán javában zajlottak még a munkálatok az új részen, mikor megnyitottuk a második frontot, és megkezdődött a konyha/étkező szétverése. 

A probléma abból adódott, hogy a cuccaink nagy része épp ebben a szobában volt elszállásolva, hiszen az új rész még nincs kész, így például hetekig csak a bőrfotelt kerülgetve jutottam a tűzhelyhez. Nehezítő körülményként meg kell említeni a Férfi azon elgondolását, hogy a káosz közepette leszereli az eddigi lépcsősort, így gyakorlatilag elvág minket a béke és nyugalom oázisát jelentő felső szinttől. Hogy miért volt erre szükség? Mert megboldogult Gyula bácsi, a ház építtetője úgy gondolta, feketére festett zártszelvényekből egy lépcsőkeret-monstrumot hegeszt, amely elegáns ívben a szoba közepéről indul. Vele átellenben egy lemezkályha lett elhelyezve, stratégiailag kettévágva a szobát. Utóbbitól az első héten megszabadultunk, de a lépcső maradt. Próbáltuk kihasználni az alatta lévő teret: volt itt gardrób, pihenőrész, takarta függöny, ajtólap, de valahogy sehogy sem tudtunk kibékülni vele. A szoba közepéről induló fémszerkezet nagy helyet is foglalt és ronda is volt, na. Ezért a Férfi egy huszárvágással megoldotta a helyzetet: levágta a lépcsőt. Mondjuk ez leírva egyszerűbbnek tűnik, ő azért fél napon keresztü flexelte a zártszelvényt. Én és Hároméves épp ovis kiránduláson voltunk, és arra jöttünk haza, hogy volt lépcső, nincs lépcső... Ebből is látszik, micsoda körültekintő és előrelátó tervezés előzte meg a lépcsőcserét. Persze keresgéltem én a neten előtte lehetőségeket, kivitelezőket, előre gyártott lépcsőket, de még a típusában sem tudtunk megegyezni, most meg arra eszmélek, hogy a gyereket sem tudom átöltöztetni, mert nem jutok fel a ruháihoz és ágy helyett a kertben kell altatnom így szeptember derekán... kicsit sokkoló volt. 

Hogy jól kiélvezhessük a helyzetet, még néhány hétig így maradt. Átmenetileg egy létrát állítottunk oda, ami azért nem volt jó váasztás, mert a) baromi meredek volt, b) Hároméves a nyakamba kapaszkodva közlekedett rajta, c) várandósként kissé gyakoribbá váltak a mosdó-látogatásaim az éjszaka közepén, d) baszki egy létra?? Szóval egy hétvégén erőteljes ráhatásomnak hála, a Férfi úgy döntött, megoldja a létraproblémát, és hirtelen felindulásból, anélkül hogy akár a méreteket megnézte volna.... vett egy lépcsőt. A Praktikerből lapraszerelten hazahoza, és csak úgy dagadozott a keble a büszkeségtől: ímhol a lépcső, és a dalia, ki azt biztosította. Az volt a nagy szerencséje, hogy az tökéletesen illett a meglévő kialakításhoz. Így a szoba közepéről induló bumburnyák helyett egy világos, szellős, ugyan kissé meredekebb, de lényegesen kevesebb helyet foglaló lépcsőnk lett, ami a szoba sarkából indul. Éjszakai pisilések megoldva! (Főleg miután egy korláttal is kiegészítettem...)

Hátravolt még a nagy falat, a fal áttörése. Ettől tartottam leginkább, illetőleg a kosztól, amivel ez jár. És *SPOILER ALERT* nem kellett csalatkoznom. Volt itt minden, mi szem-száj ingere... illetve mi szem-szájat ingerel. Szerintem hetekig a lerakódott téglaport törölgettem utána. Először az egykoriablak-leendőajtó alatt lévő radiátort kellett leszerelni, illetve átszerelni egy másik ablak alá. Ehhez több helyen át kellett törni a padlót, hogy a pincéből feljöhessenek a fűtéscsövek. Aztán jöhetett a véső, és egy délután alatt sikeresen megtörtént az áttörés: ajtó lett az ablakból. Vagyis inkább lyuk, ajtó formát a rengeteg gipsznek és gipszkartonnak köszönheti, meg Daninak, aki pakolt és vakolt rendületlenül.

Végre volt ebédlőnk! Ez akkora jelentősségű esemény volt, hogy meg is énekeltem a konyhaasztalt dicsőítő posztban. Szegény asztal öt évet húzott le a sufniban, mire végre méltó helyre került. Szóval igen, ennyire nagy dolog volt ez.

Persze a konyha-ebédlő még nincs teljesen kész, csak szerkezetileg, a totális átalakítást idén télre tervezem - miért is ne, a végén még unatkozni fogunk. Tavaly télen ez nem is kerülhetett szóba, ugyanis a harmadik ütemmel voltunk elfoglalva - ami a következő hosszú bejegyzésem témája lesz hamarosan. ;)